2019 · Arnolfini Kantin · írás

… illatát

Legújabb írásom olvasható az Arnolfini Kantin ízemlékei között “… illatát” címmel. Kattints a képre:

Reklámok
2010 · 2015 · írás · elektrográfia · gondolat · grafika

Anya, nézd! (2015)

barti_anya_nezd

Elfáradok

Elfáradok sokszor. Ilyenkor leülök, kezeimet az ölembe ejtem, és csak úgy nézek, nem látva semmit. Ülök, nem hallom a zajokat, nem érzem a levegőt, nincs semmi, csak én és a szomorú, szürke, langyos fáradtság. Mi ketten. Átöleljük egymást, egymásba burkolózunk, keringünk, lebegünk.
Majd egyszercsak, pár pillanat múlva „felébredek”, ráeszmélek valamire. Jé, egy apró, egy csepp, egy hang, egy szebb, egy kép, egy lét.
Visszatérek az érzékek világába, felemelem a fejem, sóhajtok egy nagyot, felállok és továbbindulok.
Nem nézek vissza, érzem, hogy pár pillanattal ezelőtti ölelkező társam még utánam néz, de nem szól, tudja, hogy még úgyis találkozunk. Máskor, máshol. Ha nem is hosszú időre, egy röpke pillanatra.

Vár.

2010 · írás · gondolat

Egy világ teremtése

Untitled-1

A festő izgalommal telve, feszültségtől remegő kézzel keresi ki a színeket festékes dobozából. Az állványon egy hatalmas, embernyi méretű vászon felfeszítve, csak rá vár, hogy tiszta fehérségét, ürességét, színekkel, formákkal takarja be.
A festő és a vászon farkasszemet néznek egymással. Az utolsó várakozással teli percek. Az ecset egy festékkupacba nyomódik, majd abból lassan kiemelkedve a vászonhoz közelít. És akkor megtörténik. Megszületik az első folt, az első vonal. Sárga. Nem az a feltűnő, rikító neon, hanem olyan melengető nap sárga. Kerül belőle máshova is, egy kicsit odébb, egy tenyérnyi folt és a lenti sarokba is egy pöttynyi. Majd jön egy másik szín. A vörös. Élénk, játékos, vidám. A vászon tetejére, középre. Egy helyen együtt fut a sárgával. Találkoznak. Egymásba folynak, keverednek, majd szétválnak megint. Közös táncuk nyomán megszületik a narancs, hol mélyebb, hol világosabb árnyalatban. A kezdeti feszültség ekkor már alábbhagy, valami nyugodt, magabiztos érzés uralkodik el a festőn. Jöhet a következő szín, majd megint a következő, egy újabb vonal, egy újabb forma. Egy kör, egy négyzet. De hopp, az a szín ott, olyan vastagon mégsem jó. A nyugodtság lassan semmivé foszlik. Bosszúsággá válik. Hol a festékvakaró? Azt a réteget le kell szedni. Nagyjából sikerül is, csak egy kis festékforgács és a vászon érdesebbé vált felülete árulkodik kissé a hibáról. Ide egy újabb szín kerül, egy kicsit sötétebb, mint az előző, hogy jobban takarja a hibát. Milyen szín? Talán kék. Királykék. Kicsit érdes, kicsit sötét, titkot fedő. De akkor, kell belőle máshova is, hogy megmaradjon az egyensúly, ne legyen feltűnő, árulkodó, az az egyetlen folt. Egy kicsi ide, egy vonal oda. A kék, néhol keveredik kicsit a vörössel, így előkerül a rozsdabarna is, máshol pedig, néhány méregzöld színfolt tülekedik elő. Így a kép, már kívánja a barnát, a fekete sötétjét sugárzó sötétkéket, mélyzöldet is. Az elején felrakott vidám sárga, játékos piros alkotta lágy formák már csak néhol és ott is csak töredékesen
látszanak. Helyüket átveszik a sötét, markáns, határozott vonalak. Egy mélykék háromszög, egy szilánkosra tört haragoszöld egyenes. És akkor egy helyen újabb hiba, a színek piszkossá, fáradttá váltak. Újabb festékvakarás. Ez a réteg már jóval nehezebb jön le, mint az előző. Ez már hosszabb ideje van a vásznon és sokkal több a festék is rajta. Le kell kaparni! Nem maradhat ott. A piszkos folt helyén, most megint az üres vászon tátong. De már nem olyan fehéren, nem olyan üresen, mint a legelején. Ide kerül egy új szín, a fekete. Aztán még kerül belőle a lenti sarokba, a baloldalra és még a tetejére is egy kicsi. A nap sárga, a vidám vörös már sehol sem látszanak. De mégiscsak hiányoznak a képről. Az utolsó festékréteg már kellőképpen megszáradt. Lehet rá festeni anélkül, hogy az újabb réteg, az újabb szín keveredne a régebbiekkel. Akkor legyen rajta, némi sárga, abból a meleg fajtából, és némi vörös is. Hiszen, ezek olyan élettel teltek. Így, felkerül még az utolsó sárga kör, a piros hullám, a fekete és téglaszínű rücskös felületre. Némi helyezkedés, erőlködés után, valamennyire el is fedik azt, és végül ott ülnek a kép tetején, a festék halom utolsó rétegét alkotva.
A fehér vásznat, a tetejétől az aljáig festék fedi. Simaságát színek rétege takarja. A festő csapzottan, hangosan ziláltan áll a kép előtt. Kezében remeg az ecset, a festőpaletta. Mindenfelé festékes tubusok, törlőkendők hevernek. Az asztal sarkán a festékkaparó kés. Egy világot teremtett. A saját világát.

2010 · írás · fotó · gondolat

Kint és bent

kintbentA változás szelei fújnak, kint süt nap, a meleg meg itt bent van. Változás. Nehéz lenne megfogalmazni. Vagy nem is. Csak így, itt nehéz, talán. Annyi minden történik bent és annyi minden
történik kint. El sem hiszem. Szeretettel teli találkozások, beszélgetések, ölelések. Kint. Bent. Lehet, hogy öregszem és túl érzékenyen veszem a dolgokat? Lehet.
Van, amit nem lehet elmondani csak úgy, egyszerűen a krumplifőzelék felett, ebéd közben. Nem lehet, mert meghalna bele. Hallgatok. Hallgatok, de mégis fecseg a csend. Fecseg a szem, az arc, a kéz. Árulkodnak és cinkosként összesúgva kuncognak.
Változás. Kint és bent.
Te is változol, tudom, a cinkosok téged is elárulnak. Ugyanolyan játékot űznek veled, mint velem.
Jó ez így.
Magadra ismersz? Lehet, hogy rólad is szól. Rólad is, mert Te is ott vagy: kint és bent.